Fizikai terhelés után élesítés

Közeledik az EBEL-rájátszás. Még nem tudjuk, melyik csapat lesz az ellenfelünk, ám a ránk váró feladatra már így is nagyon készülünk. Az elmúlt napokban, kihasználva a bajnoki szünetet, az edzőnk megemelte egy kicsit a fizikai terhelést, de már fokozatosan veszünk vissza belőle és inkább élesítünk.

Néhány tiszteletkört azért megfutnék a legutóbbi mérkőzéseinkkel kapcsolatban. A Jesenicét hazai pályán fogadtuk és hoztuk ellenük a kötelező győzelmet. Jól kezdtünk, biztosan vezettünk, aztán viszont kicsit elkényelmesedtünk és feljöttek ránk a szlovének – erre még jobban kell figyelnünk. A meccs azonban nem emiatt maradhat emlékezetes, hanem Nagy Gergő bunyója miatt, ami számomra egy kicsit érthetetlen módon mintha túl lett volna lihegve. Egy ilyen verekedés benne van a sportágunkban, nem egyedi eset. Szerencsére Gergő nem sérült meg, a játékunkat pedig nem törte meg a dolog. A találkozót közvetítő Léderer Ákos munkáját nem tisztem megítélni, de azért sajnáljuk mindannyian, hogy három hónapos eltiltást kapott, mert lelkes kommentárjait még a mérkőzések után is élvezettel néztük-hallgattuk. Találkoztam vele a történtek után, kérdeztem, hogy tudunk-e valamiben a segítségére lenni, de azt mondta, nem hiszi, hogy bármit is tehetnénk az ügyében.

Utána Bécsben volt jelenésünk, ahol sajnos „lehokiztak” minket a pályáról. A találkozó hajrája kapusunk megtámadása miatt parázsra sikerült, többen is leálltak verekedni. Ezt én részben már annak tudom be, hogy jön a playoff, ilyenkor pedig mindenki szereti mutogatni az erejét, hogy ő aztán senkitől sem fél, féljenek tőle mások.

Az eddigi utolsó EBEL-meccsünkön egy kissé megfiatalított Salzburgot fogadtunk és győztünk le jó játékkal. Amit már nem először követünk el, az itt is megtörtént: biztos vezetés után hagytuk feljönni az ellenfelet. Kicsit visszavettünk, és hiába hiányzott néhány kulcsember a túloldalról, azért még így is elég jók voltak ahhoz, hogy feljöjjenek ránk.

Az időrend miatt a végére hagytam a válogatottat, pedig talán ezzel kellett volna kezdenem. Bár jó néhány fehérvári klubtársamhoz hasonlóan a vilniusi tornára eleve nem utaztam volna, mégis sajnáltam, hogy a fiatalok nem edződhetnek egy nemzetközi tornán. De legalább alternatív villámmegoldásokkal vigasztalódtunk. Szerdán volt egy közös válogatott edzés, amelyen mi is részt vettünk. Jó volt látni néhány régi játszótársat, akivel ritkán volt alkalmunk összefutni az elmúlt hónapok során. És jó volt látni a sok fiatalt is a keretben. Jó hangulatú lett az edzés, örülök, hogy másnap a román válogatott legyőzése semmilyen gondot nem jelentett a csapatnak.

A pénteki meccsnek az volt a pikantériája, hogy nekünk, fehérvári játékosoknak a magyar válogatott ellen kellett jégre lépnünk és minél több gólt lőnünk. Furcsa volt a szituáció, kicsit zavart is, de mivel láttam, hogy ez nemcsak engem érintett meg, hanem a csapattársaimat, sőt az ellenfelet is, akkor már éreztem: még sincs itt olyan nagy baj. Szerintem a pénteki találkozó mindkét együttes felkészülését jól szolgálta – hasznosnak ítélhetem a rájátszásra készülő Volán, illetve a válogatott keretbe pályázó, a szezon során a Mol Ligában és az ob I-ben pályára lépő fiatalok szempontjából egyaránt.

Két meccsünk maradt hátra az alapszakaszból, aztán jöhet a rájátszás. Már nagyon várjuk, és tudom, a szurkolóink is. Bízom benne, nem okozunk majd csalódást, és bárhogyan alakuljanak a dolgaink, emelt fővel jöhetünk le a jégről. Tapsot szeretnénk kiérdemelni elismerésként, akkor olyan nagy baj nem történt. De ahogyan arra korábban már céloztam: senki se higgye, hogy megelégszünk ezzel a negyeddöntővel – ki akarjuk hozni a playoffból, ami benne van. Aztán majd meglátjuk, mi volt benne valójában…

Megvan a rájátszás, de nem dőlünk hátra

Az elmúlt időszak legfelejthetetlenebb pillanata az volt, hogy bebiztosítottuk a helyünket a rájátszásban. A csapatból azok a játékosok, akik az EBEL fehérvári kezdetétől csatasorban állnak, köztük én is, két sikertelen év után örömmel nyugtáztuk, hogy harmadikra csak összejött. Nagy ünneplést azonban nem csaptunk, nem is csaphattunk. Egyrészt még tart a szezon, például két napra rá újabb találkozó várt ránk, másrészt nagyon bízunk abban, hogy nem a negyeddöntő lesz a végállomás.

Úgy gondolunk rá, hogy megtettünk felfelé egy újabb fokot a lépcsőn, ám ez még nem a csúcs. Nem dőlünk hátra, nem állunk meg, megyünk tovább, de ezen az úton még több munkára van szükség. Elsősorban idegenben kell megtanulnunk eredményesebbnek lenni. Muszáj lesz, mert a pályaelőny az alapszakasz 1–4. helyén végző együtteseknek jár. Valahogy vendégségben nem megy úgy a csapatunknak, mint hazai pályán, ezért keményen kell edzenünk továbbra is, tanulni a saját hibáinkból.

A playoffig hátralévő mérkőzéseknek ez is a feladata, tétje lesz: felkészülni a ránk váró feladatra, a negyeddöntős ellenfelünkre, s különösen az idegenbeli meccseinkre. Mondjuk nincs már sok hátra az alapszakaszból, de jó lesz ezt is szem előtt tartanunk. Természetesen nem figyelmen kívül hagyva csodálatos szurkolóinkat, hiszen őket továbbra is ki kell szolgálnunk győzelmekkel, gólokkal, alázatos játékunkkal.

Röviden az elmúlt időszak találkozóiról. A graziaktól hazai pályán kaptunk ki 3–2-re; róluk mindenekelőtt az jut eszembe, hogy a liga legjobban védekező csapatát alkotják. A legkevesebb gólt kapták eddig, ezért is lehetnek listavezetők. Sanszosan az egyik lehetséges rájátszásbeli riválisunk a Graz lehet. Az egygólos vereség kapcsán annyi maradt meg bennem, hogy azért tudunk mi annál jobban is játszani, főként hazai pályán.

Utána Villachban veszítettünk 6–2-re, s ez megint csak egy roppant gyengén sikerült idegenbeli mérkőzésünk volt, amelyre aligha lehetünk büszkék. Ismét sok gólt kaptunk, ami védőmunkánk hatékonyságának a kritikája – leginkább ebben kellene előrébb lépnünk.

A Ljubljana elleni győzelemnek már a rájátszásbeli helyünk bebiztosítása volt a tétje, de ettől nem stresszelt egyikünk sem. Nagyon készültünk a találkozóra, maximálisan koncentráltunk, semmi könnyelműség nem fért bele, és sikerült is nyernünk. Persze az 5–3-as győzelmünket nem kell túlértékelni: ez a mostani ljubljanai együttes nem képvisel olyan nagy játékerőt, mint a korábbiak, önmagukhoz képest jelentősen meggyengültek. A playoffban ennél jóval nehezebb feladat és ellenfél vár majd ránk.

Vasárnap Linzben szenvedtünk 4–0-s vereséget. Ennek kapcsán szóról szóra ugyanazt tudom elmondani, mint a villachi összecsapásról. Nehéz ezt szavakkal sokáig ragozni; az eredmény önmagáért beszél, az minősít mindent. Fejlődünk kell tovább, nincs mese.