Sajnáljuk, hogy nem ünnepelhettünk együtt

Sajnos nem sikerült a feljutást kiharcolnunk: pénteken este elvesztettük a szlovénok elleni döntőnek bizonyuló mérkőzést. Három napot aludtam már a történtekre, ennyi talán kellett is, hogy higgadtan és pontosan tudjam értékelni a ljubljanai eredményünket.

A vb-re nagyon sokat készültünk, célunk természetesen az A-csoportba való visszajutás volt, de azért óvatosabban álltunk a kérdéshez, mint sokan a közelünkben, akik már a vb-rajt előtt az utolsó, szlovénok elleni csatát várták. Ellenben mi úgy voltunk vele, odáig el kell jutnunk.

A dél-koreaiak elleni vb-rajton kissé idegesen kezdtünk, érezhetően nagy volt a várakozás a csapattal szemben. De behúztuk a találkozót, megvolt a sikeres kezdés, jöhetett a folytatás.

A szlovénok mellett előzetesen a lengyelek és a britek is nehéz diónak ígérkeztek, hiszen előbbieket sohasem vertük meg tétmeccsen, utóbbiakat igen, de mindig megszenvedtünk ellenük. A lengyelek elleni 6–0 nem a két együttes közötti valós különbséget mutatta, bár jobbak voltunk, de nem ennyivel. Védők, csatárok kivétel nélkül jól védekeztünk, Hetényi Zoli pedig elkapta a fonalat. Ez a siker megnyugtatta a csapatot.

A horvátok ellen megmutatkozott a különbség, kötelező győzelem volt, de meg kell említsem, hogy hiába volt nálunk gyengébb az ellenfél, azért hatvan percet tulajdonképpen hiba nélkül játszottunk le, ami ugyancsak erőt adott.

A szlovén–brit mérkőzést tévén néztük meg. Azon is megállapíthattuk, hogy a britek ezúttal is erősek. Amit aztán a saját bőrünkön is tapasztalhattunk. Küzdelmes mérkőzés volt, amelyen kevés hibával játszottunk, helyzeteinket pedig jó százalékkal használtuk ki. Hetényi megint jól védett, így esélyeshez méltóan végül tényleg eljutottunk a szlovénok elleni döntő találkozóig, amit jól felkészülve, önbizalommal telve vártunk.

Azt viszont ne felejtsük el, a szlovénok még így is esélyesebbek voltak nálunk. Hazai pályán voltak, nem nagyon tudunk még nyerni ellenük, és a ki-ki meccsekben is nagyobb a tapasztalatuk. Nekünk, idősebbeknek ez volt a harmadik, feljutásról közvetlenül döntő ütközetünk, de sokaknak csupán az első. Még így is éreztem azonban az esélyt, hogy most elkaphatjuk őket.

Gyorsan be kellett azonban látunk, nem tudjuk érvényesíteni elképzeléseinket. Ideges mérkőzés volt az első másodperctől kezdve, a szlovénokon is éreztem a várakozások miatti feszültséget, a gyors gól viszont megnyugtatta őket. Azon még sikerült túltenni magunkat, egyenlítettünk. Küzdelmes volt a találkozó, de kis zavart éreztem a sorainkban, ami később megbosszulta magát. Visszagondolva, a második harmad kulcsfontosságúnak bizonyult.

Sok kiállítást kaptunk, amit nem varrnék egyértelműen a játékvezető nyakába – bár érezhetően túlságosan könnyen szórt ki minket, ellenfelünk megkapta a hazai pályát –, inkább azt mondanám, hogy megadtuk neki az esélyt arra, hogy leküldjön minket. Egy kicsivel nagyobb odafigyeléssel azonban nem kellett volna ennyi büntetésnek összejönnie. Emberhátrányban kevesebb játékos volt fent a jégen, a sérült Tokaji Viktor eleve hiányzott, Ennaffati Omart pedig tízperces fegyelmi miatt vesztettük el. A csapat rutinosabb emberei ekkor olyan terhelést kaptak, ami a harmadik harmadban ütött vissza.

A záró résznek egygólos hátránnyal vágtunk neki, 2–1-re vezettek a szlovénok, ami nem a világ vége, de fáradtan már nem volt erőnk megújulni. Még egy utolsó, nagy rohamra indulni. Ráadásul jött két hiba, amelyekből a házigazdák biztosították sikerüket.

Rendkívül csalódottak voltunk a találkozó után. Végig keményen dolgoztunk, a tornára úgy utaztunk ki, hogy meglesz, meglehet az eredménye. A torna tanulsága: van még mit tanulnunk, van hová fejlődnünk. Ehhez azonban idő kell. A szapporói csapat sem egyik pillanatról a másikra állt fel, hanem hosszú évek során csiszolódott össze. Azóta cserélődtek a játékosok, sok év, több ilyen torna kell, hogy megint sikerüljön a feljutás. De még ahhoz is, hogy egyáltalán megadjuk magunknak az esélyt erre. Egyrészt, hogy a torna előtt erről lehessen beszélni, ezt célként megfogalmazni, másrészt, hogy a vb sorozatmeccseit bírva el is jussunk odáig, hogy egy lépés válasszon el minket a feljutástól.

A végére hagytam, pedig illett volna ezzel kezdeni: szurkolóink megint kitettek magukért, csodálatosak, fantasztikusak voltak. Ők nemcsak A-csoportos szintet képviselnek, hanem a legjobbak közé tartoznak. Ha nem egyenesen a legjobbak! Nekik köszönhetően Ljubljanában egész végig hazai pályán érezhettük magunkat, még a szlovénok elleni döntőben is. Rengeteg szeretetet kaptunk tőlük, sajnáljuk, hogy nem ünnepelhettünk együtt. Bár végtelenül hálásak voltak a második helyért is, megtapsoltak minket.

Májusban pihenőnket töltjük, legfeljebb egyénileg tartjuk majd magunkat karban, aztán jönnek a tárgyalások a folytatásról, már akinek lejárt a szerződése – nekem is –, hogy június elején újra edzésre jelentkezzünk. Hosszú szezon van mögöttünk, nagyon jól jön majd az előttem álló egy hónapos feltöltődés. Próbálom a legtöbbet kihozni belőle, mert reményeim szerint a rám váró szezon is hasonlóan mozgalmasan alakul…