Kiscsicsó erőt adott

Pénteken a Jesenice elleni hazai mérkőzéssel elkezdődik az EBEL-idény, a rajt főpróbája jól sikerült, hiszen idén is győztünk Kiscsicsó emléktornáján.

A szezonra új edzővel készültünk fel, aki másfajta stílust gondolt ki nekünk, mint amit eddig játszottunk. Ez meg is látszódott eddig a játékunkon, hiszen a felkészülési időszakban igen hullámzó teljesítményt nyújtottunk. Sok kritika, teszem hozzá, jogos kritika ért bennünket, hiszen sorozatban a tudásszintünk és tőlünk megszokott színvonal alatt teljesítettünk, ami egyáltalán nem volt jellemző ránk.

Zavarttá is váltunk ettől a dologtól, frusztrált bennünket, hogy nem megy a játék, csalódást okozunk azoknak, akik szeretnek minket, bíznak bennünk. Emiatt aztán izgultam is rendesen a hétvégi, fehérvári torna előtt, nem éreztem elég jónak a formánkat ahhoz, hogy jól szerepeljünk, pedig Kiscsicsó igazán megérdemli, hogy a csapat az emléke előtt tisztelegve a maximumot hozza ki magából.

Szerencsére a csapat átérezte annak a súlyát, amit Gabi emléke jelent mindannyiunknak, és megnyertük a tornát. Ebben a jó szereplésben azért közrejátszott az is, hogy az EBEL-rajtig már kevesebb, mint egy hét választ el minket.

A felkészülési mérkőzések eredményeiből messzemenő következtetéseket soha nem szabad levonni, sem a saját eredményeinket illetően, sem a riválisok teljesítményével kapcsolatban. Most se gondolja senki, hogy a Ljubljanát a bajnokságban oda-vissza verjük állandóan, mert ennyire gyengék lennének. Csupán volt egy pár perces rövidzárlatuk most, ami most elég volt a nagy különbségű győzelemhez, de erre aligha lehet állandóan számítani. Mint ahogy arra sem, hogy a Graz ellen kapott gól nélkül tudunk győzni. Sok munka vár ránk, sokat kell dolgoznunk, hogy a bajnokságban elérjük a célunkat, és ismét bejussunk a playoffba, de ígérhetem: mindent megteszünk majd azért, hogy ez sikerüljön! 

Azon a napon akartunk nyerni!

Sikerült megvalósítanunk, amit elképzeltünk a döntő előtt: négy meccset nyerve megszereztük, egyben megvédtük bajnoki címünket. A klubszezon zárásaként erre a négy találkozóra szeretnék most visszapillantani.

Az első mérkőzésen Dunaújvárosban 7–0-ra nyertünk, amelyen ugyan kiütközött a két csapat közötti különbség, ám valahol mégsem tekinthető reális eredménynek, hiszen ellenfelünk előző nap még elődöntőt játszott, három nap alatt a harmadik kemény mérkőzésén lépett jégre. Meglátszott rajtuk a fáradtság, nem volt szerencsés a menetrend. Ez utóbb világosan látszott, hiszen annál csak szorosabb meccseket játszottunk.

A második találkozón Székesfehérváron léptünk jégre, s hazai pályán álmos kezdés után a második harmadban azzal nyertük meg az összecsapást, hogy hibázásra kényszeríttettük ellenfelünket, és a helyzeteket jó százalékkal használtuk ki. Úgy érzem, egy percig sem forgott veszélyben a győzelmünk.

Miként a harmadik összecsapáson sem, amely érdekesen alakult, tizenhárom gól született. Játékunkba még az is belefért, hogy védekezésünk olykor figyelmetlen volt, mert elöl ismét eredményesek tudtunk lenni. A DAB-on éreztem, hogy meccsről meccsre javul, mi viszont nem lehettünk teljesen elégedettek magunkkal. Ennek ellenére izgulnivalónk akkor sem akadt, nem volt különösebb gond.

A negyedik mérkőzésre nagyon készültünk, hiszen Székesfehérváron már a bajnoki aranyérmet is megszerezhettük. A találkozónak különös felvezetést adott Ocskay Gabi halálának évfordulója, az arra való emlékezés. Csicsó tiszteletére ezen a szomorú emlékekkel teli napon mindenképpen be akartuk vasalni az aranyéremről döntő negyedik győzelmet. Csapattársunk elvesztése egy év távlatából azonban még mindig zavart okozott néhány játékosunkban, akik mintha máshol jártak volna. Tudtuk, hogy hazai közönség előtt ekkora tétnél, pont egy ilyen napon mi vár ránk, de valahogy nem tudtuk teljesen jól kezelni a helyzetet. Nem játszottunk jól.

Hozzá kell tennem, az utolsó szalmaszálba kapaszkodni szándékozó DAB messze a legjobbját nyújtotta, a döntő négy meccse közül csak ez az egy volt izgalmait tekintve méltó egy bajnoki finálésorozathoz. A hatvanadik percben ellenfelünk talált góllal egyenlített, majd szétlövésekkel dőlt el a találkozó, ami jó zárása volt egy hosszú klubszezonnak.

Nagy öröm, hogy megszakítás nélkül nyolcadszor lettünk bajnokok. Ez megmutatja, hogy klubunk milyen mennyiségű és minőségű munkát tett le az asztalra ezekben az években. Stabil szurkolótábort tudhatunk magunk mögött, amelyre ugyancsak büszkék lehetünk, még a döntőre is újabb meglepetéssel készültek, amiért ezúton is külön köszönet jár nekik.

A magyar bajnoki döntővel a klubszezon számunkra lezárult, azt hiszem, szinte teljes mértékkel elégedettek lehetünk. Talán egyedül az EBEL-negyeddöntő kapcsán maradhatott bennünk egy kis hiányérzet, abból valóban többet ki lehetett volna hozni. A jövőben arra kell koncentrálunk, hogy a következő szezonban még előrébb tudjunk lépni arról a szintről, amelyen most vagyunk.

Néhány napos pihenő vár ránk, persze az edzéseket, a mozgást senki sem hanyagolhatja el teljesen. Április elsején pedig a válogatottban megkezdjük a felkészülést a világbajnokságra, de az már egy másik történet.