Vártam, de lemaradtam a válogatottról

2010. nov. 12. 9:41 - írta kovacscsabablog

Nagyon vártam már a hétvégi válogatott tornát, éppen ezért fájlalom duplán, hogy sérülés miatt végül lemaradok róla. Egy sérülés persze soha nem jön jókor, és ennek a mondásnak most duplán igazat kell adjak.

Két és fél héttel ezelőtt az egyik EBEL-meccsen megütöttem a kezemet, és azóta csak fájdalomcsillapítókkal és injekciókkal tudtam játszani. Már annak is örülnöm kellett, ha kapura tudtam ütni. A pontosságról és az erőről most ne is tegyünk említést. A jobb kezemben kaptam egy gyulladást, pont ott, ahol a bot vége van, tehát állandó igénybevételnek és irritációnak van kitéve. Eddig bírta. A válogatottban már korong nélkül kezdtem el a munkát, majd szerdán este a válogatott és klubunk orvosa, Majzik doktor megvizsgált, aki azt mondta: tovább már nem tudjuk becsapni a szervezetemet, mert abból nagyobb baj is származhat. Így most a lelátóra kényszerülök, talán hétfőn már újra edzhetek és a következő EBEL-meccsen visszatérhetek.

Utólag könnyű okosnak lenni, talán ha a sérülés után kihagyok és nem erőltetem a dolgot, akkor csírájában elfojthattam volna az egészet. De nem volt idő, mód és lehetőség a kihagyásra. Nem ment a csapatnak és sajnos nekem sem a játék, nem akartam leállni. Tudomásul kell vennünk, hogy az élsport ezzel is jár, bármennyire is nehéz ezt lelkileg és olykor fizikailag is elviselnünk.

Legutóbbi jelentkezésem óta Fehérváron edzőváltás történt. Új az edzőnk, de nem hisszük és senki más se higgye, hogy most majd egyik napról a másikra minden megváltozik. Ehhez nagyon sokat kell dolgoznunk. Sok munka vár ránk, amíg visszanyerjünk a formánkat. Nagyon fontos győzelem volt a válogatott szünet előtti, jesenicei sikerünk, hiszen a rájátszásért folytatott kiélezett versenyfutásban az egyik úgymond közvetlen riválisunkat tudtuk legyőzni idegenben. Ez jó alap lehet a folytatásra. Új edzőnk sok dolgot korrigált már, de tudjuk, még sokat fog. Felhívta a figyelmet védekezésünk hatékonyságának fontosságára, hogy ellenfeleink túl sokat lőnek a kapunkra, és ez bizony nem jó. A védekező harmadban több munkát, összhangot, fegyelmet és figyelmet kért tőlünk. A másik dolog, amit azonnal kiszúrt, és rögtön elkezdtük gyakorolni, azaz emberelőnyös szituációk kihasználása volt.

A végén, de nem utolsó sorban jöjjön akkor a válogatott. Azért is sajnálom nagyon, hogy nem tudok játszani, mert amellett, hogy a nemzeti együttes dresszét mindig megtiszteltetés felhúzni, ebben a közösségben mindig jó a légkör. Élvezetes meccseket játszunk, hazai pályán ráadásul most biztos teltházas hangulat vár a csapatra. Teszem hozzá, újra és újra, amit nem győzünk elégszer megköszönni, mert ez a szeretet, biztatás nagyon sokat jelent mindannyiunk számára. Ráadásul a decemberi, jesenicei tornára a kapitány a fiatalokat szeretné elvinni – legalábbis így nyilatkozott –, amelyről én, mint rutinosnak mondható akár le is maradhatok. Bár erről még nem beszéltünk. De ha így történne, akkor lehet, hogy a vb-felkészülési időszakig már nem is játszhatok a válogatottban.

A mostani torna színvonalas eseménynek ígérkezik, elég megnézni ellenfeleink névsorát. Japán szerintem nem a végleges, vb-csapatával érkezik, de azért ízelítőt kapunk majd ellenük arról, mit várhatunk tőlük a budapesti vb-n. A francia csapat előkelőbb helyen áll a sportági rangsorban, mint mi, az osztrákokat meg ismerjük az EBEL-ből. Felkészülésünket és fejlődésünket jól szolgálják az ilyen nívós összecsapások. Meglátásom szerint azon a ponton már túljutottunk, hogy a kisebb csapatok meglepjenek bennünket, a kötelező, papírforma győzelmeket az utóbbi időben biztosan hoztuk. Nekünk most már egy ideje a ki-ki meccsekre és a velünk közel azonos szinten lévő riválisokra kell összpontosítanunk. És előre kell tekintenünk, például a franciákra és az olaszokra.

Sajnáljuk, hogy nem ünnepelhettünk együtt

2010. ápr. 26. 11:00 - írta kovacscsabablog

Sajnos nem sikerült a feljutást kiharcolnunk: pénteken este elvesztettük a szlovénok elleni döntőnek bizonyuló mérkőzést. Három napot aludtam már a történtekre, ennyi talán kellett is, hogy higgadtan és pontosan tudjam értékelni a ljubljanai eredményünket.

A vb-re nagyon sokat készültünk, célunk természetesen az A-csoportba való visszajutás volt, de azért óvatosabban álltunk a kérdéshez, mint sokan a közelünkben, akik már a vb-rajt előtt az utolsó, szlovénok elleni csatát várták. Ellenben mi úgy voltunk vele, odáig el kell jutnunk.

A dél-koreaiak elleni vb-rajton kissé idegesen kezdtünk, érezhetően nagy volt a várakozás a csapattal szemben. De behúztuk a találkozót, megvolt a sikeres kezdés, jöhetett a folytatás.

A szlovénok mellett előzetesen a lengyelek és a britek is nehéz diónak ígérkeztek, hiszen előbbieket sohasem vertük meg tétmeccsen, utóbbiakat igen, de mindig megszenvedtünk ellenük. A lengyelek elleni 6–0 nem a két együttes közötti valós különbséget mutatta, bár jobbak voltunk, de nem ennyivel. Védők, csatárok kivétel nélkül jól védekeztünk, Hetényi Zoli pedig elkapta a fonalat. Ez a siker megnyugtatta a csapatot.

A horvátok ellen megmutatkozott a különbség, kötelező győzelem volt, de meg kell említsem, hogy hiába volt nálunk gyengébb az ellenfél, azért hatvan percet tulajdonképpen hiba nélkül játszottunk le, ami ugyancsak erőt adott.

A szlovén–brit mérkőzést tévén néztük meg. Azon is megállapíthattuk, hogy a britek ezúttal is erősek. Amit aztán a saját bőrünkön is tapasztalhattunk. Küzdelmes mérkőzés volt, amelyen kevés hibával játszottunk, helyzeteinket pedig jó százalékkal használtuk ki. Hetényi megint jól védett, így esélyeshez méltóan végül tényleg eljutottunk a szlovénok elleni döntő találkozóig, amit jól felkészülve, önbizalommal telve vártunk.

Azt viszont ne felejtsük el, a szlovénok még így is esélyesebbek voltak nálunk. Hazai pályán voltak, nem nagyon tudunk még nyerni ellenük, és a ki-ki meccsekben is nagyobb a tapasztalatuk. Nekünk, idősebbeknek ez volt a harmadik, feljutásról közvetlenül döntő ütközetünk, de sokaknak csupán az első. Még így is éreztem azonban az esélyt, hogy most elkaphatjuk őket.

Gyorsan be kellett azonban látunk, nem tudjuk érvényesíteni elképzeléseinket. Ideges mérkőzés volt az első másodperctől kezdve, a szlovénokon is éreztem a várakozások miatti feszültséget, a gyors gól viszont megnyugtatta őket. Azon még sikerült túltenni magunkat, egyenlítettünk. Küzdelmes volt a találkozó, de kis zavart éreztem a sorainkban, ami később megbosszulta magát. Visszagondolva, a második harmad kulcsfontosságúnak bizonyult.

Sok kiállítást kaptunk, amit nem varrnék egyértelműen a játékvezető nyakába – bár érezhetően túlságosan könnyen szórt ki minket, ellenfelünk megkapta a hazai pályát –, inkább azt mondanám, hogy megadtuk neki az esélyt arra, hogy leküldjön minket. Egy kicsivel nagyobb odafigyeléssel azonban nem kellett volna ennyi büntetésnek összejönnie. Emberhátrányban kevesebb játékos volt fent a jégen, a sérült Tokaji Viktor eleve hiányzott, Ennaffati Omart pedig tízperces fegyelmi miatt vesztettük el. A csapat rutinosabb emberei ekkor olyan terhelést kaptak, ami a harmadik harmadban ütött vissza.

A záró résznek egygólos hátránnyal vágtunk neki, 2–1-re vezettek a szlovénok, ami nem a világ vége, de fáradtan már nem volt erőnk megújulni. Még egy utolsó, nagy rohamra indulni. Ráadásul jött két hiba, amelyekből a házigazdák biztosították sikerüket.

Rendkívül csalódottak voltunk a találkozó után. Végig keményen dolgoztunk, a tornára úgy utaztunk ki, hogy meglesz, meglehet az eredménye. A torna tanulsága: van még mit tanulnunk, van hová fejlődnünk. Ehhez azonban idő kell. A szapporói csapat sem egyik pillanatról a másikra állt fel, hanem hosszú évek során csiszolódott össze. Azóta cserélődtek a játékosok, sok év, több ilyen torna kell, hogy megint sikerüljön a feljutás. De még ahhoz is, hogy egyáltalán megadjuk magunknak az esélyt erre. Egyrészt, hogy a torna előtt erről lehessen beszélni, ezt célként megfogalmazni, másrészt, hogy a vb sorozatmeccseit bírva el is jussunk odáig, hogy egy lépés válasszon el minket a feljutástól.

A végére hagytam, pedig illett volna ezzel kezdeni: szurkolóink megint kitettek magukért, csodálatosak, fantasztikusak voltak. Ők nemcsak A-csoportos szintet képviselnek, hanem a legjobbak közé tartoznak. Ha nem egyenesen a legjobbak! Nekik köszönhetően Ljubljanában egész végig hazai pályán érezhettük magunkat, még a szlovénok elleni döntőben is. Rengeteg szeretetet kaptunk tőlük, sajnáljuk, hogy nem ünnepelhettünk együtt. Bár végtelenül hálásak voltak a második helyért is, megtapsoltak minket.

Májusban pihenőnket töltjük, legfeljebb egyénileg tartjuk majd magunkat karban, aztán jönnek a tárgyalások a folytatásról, már akinek lejárt a szerződése – nekem is –, hogy június elején újra edzésre jelentkezzünk. Hosszú szezon van mögöttünk, nagyon jól jön majd az előttem álló egy hónapos feltöltődés. Próbálom a legtöbbet kihozni belőle, mert reményeim szerint a rám váró szezon is hasonlóan mozgalmasan alakul…

Azon a napon akartunk nyerni!

2010. márc. 26. 14:58 - írta kovacscsabablog

Sikerült megvalósítanunk, amit elképzeltünk a döntő előtt: négy meccset nyerve megszereztük, egyben megvédtük bajnoki címünket. A klubszezon zárásaként erre a négy találkozóra szeretnék most visszapillantani.

Az első mérkőzésen Dunaújvárosban 7–0-ra nyertünk, amelyen ugyan kiütközött a két csapat közötti különbség, ám valahol mégsem tekinthető reális eredménynek, hiszen ellenfelünk előző nap még elődöntőt játszott, három nap alatt a harmadik kemény mérkőzésén lépett jégre. Meglátszott rajtuk a fáradtság, nem volt szerencsés a menetrend. Ez utóbb világosan látszott, hiszen annál csak szorosabb meccseket játszottunk.

A második találkozón Székesfehérváron léptünk jégre, s hazai pályán álmos kezdés után a második harmadban azzal nyertük meg az összecsapást, hogy hibázásra kényszeríttettük ellenfelünket, és a helyzeteket jó százalékkal használtuk ki. Úgy érzem, egy percig sem forgott veszélyben a győzelmünk.

Miként a harmadik összecsapáson sem, amely érdekesen alakult, tizenhárom gól született. Játékunkba még az is belefért, hogy védekezésünk olykor figyelmetlen volt, mert elöl ismét eredményesek tudtunk lenni. A DAB-on éreztem, hogy meccsről meccsre javul, mi viszont nem lehettünk teljesen elégedettek magunkkal. Ennek ellenére izgulnivalónk akkor sem akadt, nem volt különösebb gond.

A negyedik mérkőzésre nagyon készültünk, hiszen Székesfehérváron már a bajnoki aranyérmet is megszerezhettük. A találkozónak különös felvezetést adott Ocskay Gabi halálának évfordulója, az arra való emlékezés. Csicsó tiszteletére ezen a szomorú emlékekkel teli napon mindenképpen be akartuk vasalni az aranyéremről döntő negyedik győzelmet. Csapattársunk elvesztése egy év távlatából azonban még mindig zavart okozott néhány játékosunkban, akik mintha máshol jártak volna. Tudtuk, hogy hazai közönség előtt ekkora tétnél, pont egy ilyen napon mi vár ránk, de valahogy nem tudtuk teljesen jól kezelni a helyzetet. Nem játszottunk jól.

Hozzá kell tennem, az utolsó szalmaszálba kapaszkodni szándékozó DAB messze a legjobbját nyújtotta, a döntő négy meccse közül csak ez az egy volt izgalmait tekintve méltó egy bajnoki finálésorozathoz. A hatvanadik percben ellenfelünk talált góllal egyenlített, majd szétlövésekkel dőlt el a találkozó, ami jó zárása volt egy hosszú klubszezonnak.

Nagy öröm, hogy megszakítás nélkül nyolcadszor lettünk bajnokok. Ez megmutatja, hogy klubunk milyen mennyiségű és minőségű munkát tett le az asztalra ezekben az években. Stabil szurkolótábort tudhatunk magunk mögött, amelyre ugyancsak büszkék lehetünk, még a döntőre is újabb meglepetéssel készültek, amiért ezúton is külön köszönet jár nekik.

A magyar bajnoki döntővel a klubszezon számunkra lezárult, azt hiszem, szinte teljes mértékkel elégedettek lehetünk. Talán egyedül az EBEL-negyeddöntő kapcsán maradhatott bennünk egy kis hiányérzet, abból valóban többet ki lehetett volna hozni. A jövőben arra kell koncentrálunk, hogy a következő szezonban még előrébb tudjunk lépni arról a szintről, amelyen most vagyunk.

Néhány napos pihenő vár ránk, persze az edzéseket, a mozgást senki sem hanyagolhatja el teljesen. Április elsején pedig a válogatottban megkezdjük a felkészülést a világbajnokságra, de az már egy másik történet.

Fizikai terhelés után élesítés

2010. febr. 16. 10:42 - írta kovacscsabablog

Közeledik az EBEL-rájátszás. Még nem tudjuk, melyik csapat lesz az ellenfelünk, ám a ránk váró feladatra már így is nagyon készülünk. Az elmúlt napokban, kihasználva a bajnoki szünetet, az edzőnk megemelte egy kicsit a fizikai terhelést, de már fokozatosan veszünk vissza belőle és inkább élesítünk.

Néhány tiszteletkört azért megfutnék a legutóbbi mérkőzéseinkkel kapcsolatban. A Jesenicét hazai pályán fogadtuk és hoztuk ellenük a kötelező győzelmet. Jól kezdtünk, biztosan vezettünk, aztán viszont kicsit elkényelmesedtünk és feljöttek ránk a szlovének – erre még jobban kell figyelnünk. A meccs azonban nem emiatt maradhat emlékezetes, hanem Nagy Gergő bunyója miatt, ami számomra egy kicsit érthetetlen módon mintha túl lett volna lihegve. Egy ilyen verekedés benne van a sportágunkban, nem egyedi eset. Szerencsére Gergő nem sérült meg, a játékunkat pedig nem törte meg a dolog. A találkozót közvetítő Léderer Ákos munkáját nem tisztem megítélni, de azért sajnáljuk mindannyian, hogy három hónapos eltiltást kapott, mert lelkes kommentárjait még a mérkőzések után is élvezettel néztük-hallgattuk. Találkoztam vele a történtek után, kérdeztem, hogy tudunk-e valamiben a segítségére lenni, de azt mondta, nem hiszi, hogy bármit is tehetnénk az ügyében.

Utána Bécsben volt jelenésünk, ahol sajnos „lehokiztak” minket a pályáról. A találkozó hajrája kapusunk megtámadása miatt parázsra sikerült, többen is leálltak verekedni. Ezt én részben már annak tudom be, hogy jön a playoff, ilyenkor pedig mindenki szereti mutogatni az erejét, hogy ő aztán senkitől sem fél, féljenek tőle mások.

Az eddigi utolsó EBEL-meccsünkön egy kissé megfiatalított Salzburgot fogadtunk és győztünk le jó játékkal. Amit már nem először követünk el, az itt is megtörtént: biztos vezetés után hagytuk feljönni az ellenfelet. Kicsit visszavettünk, és hiába hiányzott néhány kulcsember a túloldalról, azért még így is elég jók voltak ahhoz, hogy feljöjjenek ránk.

Az időrend miatt a végére hagytam a válogatottat, pedig talán ezzel kellett volna kezdenem. Bár jó néhány fehérvári klubtársamhoz hasonlóan a vilniusi tornára eleve nem utaztam volna, mégis sajnáltam, hogy a fiatalok nem edződhetnek egy nemzetközi tornán. De legalább alternatív villámmegoldásokkal vigasztalódtunk. Szerdán volt egy közös válogatott edzés, amelyen mi is részt vettünk. Jó volt látni néhány régi játszótársat, akivel ritkán volt alkalmunk összefutni az elmúlt hónapok során. És jó volt látni a sok fiatalt is a keretben. Jó hangulatú lett az edzés, örülök, hogy másnap a román válogatott legyőzése semmilyen gondot nem jelentett a csapatnak.

A pénteki meccsnek az volt a pikantériája, hogy nekünk, fehérvári játékosoknak a magyar válogatott ellen kellett jégre lépnünk és minél több gólt lőnünk. Furcsa volt a szituáció, kicsit zavart is, de mivel láttam, hogy ez nemcsak engem érintett meg, hanem a csapattársaimat, sőt az ellenfelet is, akkor már éreztem: még sincs itt olyan nagy baj. Szerintem a pénteki találkozó mindkét együttes felkészülését jól szolgálta – hasznosnak ítélhetem a rájátszásra készülő Volán, illetve a válogatott keretbe pályázó, a szezon során a Mol Ligában és az ob I-ben pályára lépő fiatalok szempontjából egyaránt.

Két meccsünk maradt hátra az alapszakaszból, aztán jöhet a rájátszás. Már nagyon várjuk, és tudom, a szurkolóink is. Bízom benne, nem okozunk majd csalódást, és bárhogyan alakuljanak a dolgaink, emelt fővel jöhetünk le a jégről. Tapsot szeretnénk kiérdemelni elismerésként, akkor olyan nagy baj nem történt. De ahogyan arra korábban már céloztam: senki se higgye, hogy megelégszünk ezzel a negyeddöntővel – ki akarjuk hozni a playoffból, ami benne van. Aztán majd meglátjuk, mi volt benne valójában…

Megvan a rájátszás, de nem dőlünk hátra

2010. febr. 2. 15:04 - írta kovacscsabablog

Az elmúlt időszak legfelejthetetlenebb pillanata az volt, hogy bebiztosítottuk a helyünket a rájátszásban. A csapatból azok a játékosok, akik az EBEL fehérvári kezdetétől csatasorban állnak, köztük én is, két sikertelen év után örömmel nyugtáztuk, hogy harmadikra csak összejött. Nagy ünneplést azonban nem csaptunk, nem is csaphattunk. Egyrészt még tart a szezon, például két napra rá újabb találkozó várt ránk, másrészt nagyon bízunk abban, hogy nem a negyeddöntő lesz a végállomás.

Úgy gondolunk rá, hogy megtettünk felfelé egy újabb fokot a lépcsőn, ám ez még nem a csúcs. Nem dőlünk hátra, nem állunk meg, megyünk tovább, de ezen az úton még több munkára van szükség. Elsősorban idegenben kell megtanulnunk eredményesebbnek lenni. Muszáj lesz, mert a pályaelőny az alapszakasz 1–4. helyén végző együtteseknek jár. Valahogy vendégségben nem megy úgy a csapatunknak, mint hazai pályán, ezért keményen kell edzenünk továbbra is, tanulni a saját hibáinkból.

A playoffig hátralévő mérkőzéseknek ez is a feladata, tétje lesz: felkészülni a ránk váró feladatra, a negyeddöntős ellenfelünkre, s különösen az idegenbeli meccseinkre. Mondjuk nincs már sok hátra az alapszakaszból, de jó lesz ezt is szem előtt tartanunk. Természetesen nem figyelmen kívül hagyva csodálatos szurkolóinkat, hiszen őket továbbra is ki kell szolgálnunk győzelmekkel, gólokkal, alázatos játékunkkal.

Röviden az elmúlt időszak találkozóiról. A graziaktól hazai pályán kaptunk ki 3–2-re; róluk mindenekelőtt az jut eszembe, hogy a liga legjobban védekező csapatát alkotják. A legkevesebb gólt kapták eddig, ezért is lehetnek listavezetők. Sanszosan az egyik lehetséges rájátszásbeli riválisunk a Graz lehet. Az egygólos vereség kapcsán annyi maradt meg bennem, hogy azért tudunk mi annál jobban is játszani, főként hazai pályán.

Utána Villachban veszítettünk 6–2-re, s ez megint csak egy roppant gyengén sikerült idegenbeli mérkőzésünk volt, amelyre aligha lehetünk büszkék. Ismét sok gólt kaptunk, ami védőmunkánk hatékonyságának a kritikája – leginkább ebben kellene előrébb lépnünk.

A Ljubljana elleni győzelemnek már a rájátszásbeli helyünk bebiztosítása volt a tétje, de ettől nem stresszelt egyikünk sem. Nagyon készültünk a találkozóra, maximálisan koncentráltunk, semmi könnyelműség nem fért bele, és sikerült is nyernünk. Persze az 5–3-as győzelmünket nem kell túlértékelni: ez a mostani ljubljanai együttes nem képvisel olyan nagy játékerőt, mint a korábbiak, önmagukhoz képest jelentősen meggyengültek. A playoffban ennél jóval nehezebb feladat és ellenfél vár majd ránk.

Vasárnap Linzben szenvedtünk 4–0-s vereséget. Ennek kapcsán szóról szóra ugyanazt tudom elmondani, mint a villachi összecsapásról. Nehéz ezt szavakkal sokáig ragozni; az eredmény önmagáért beszél, az minősít mindent. Fejlődünk kell tovább, nincs mese.

Stabilizálni kell a formánkat!

2010. jan. 20. 13:14 - írta kovacscsabablog

Igen gyorsan peregtek az események a legutóbbi jelentkezésem óta eltelt két hétben. Értek minket kellemetlen meglepetések, értünk el biztató eredményeket. Játékunk az eredményességünkhöz hasonlóan hullámzó volt. Úgy érzem, gödörben vagyunkkissé, és vagy még mélyebbre kerülünk, vagy sikerül feljebb kapaszkodnunk. Tanulsággal szolgáltak a mögöttünk hagyott mérkőzések, amelyekre most röviden visszapillantok.

Ljubljanában anyagi gondok vannak, többen eligazoltak, ezért lett volna fontos idegenben legyőzni az Olimpiját, de végül egygólos, 3–2-es vereséget szenvedtünk. Nagyon szomorúak voltunk, úgy készültünk, hogy miénk lesz a két pont.

A Villach ellen hazai pályán kellett volna javítanunk, kilábalnunk a gödörből, de nem sikerült, pedig a lehetőség adva volt. Vezettünk 2–0-ra, végül ismét 3–2-re maradtunk alul, ami őszintén bevallva, az eredmény alakulását ismerve, elfogadhatatlan eredmény. Az első harmadban egyértelműen jobbak voltunk, irányítottunk, kétgólos előnyt szereztünk, de mintha ettől meg is nyugodtunk volna. Magunkra húztuk az ellenfelet, ez megbosszulta magát.

A bravúr hazai pályán a Vienna ellen nagy nehezen sikerült, bár piszok keményen megdolgoztunk érte, és a végén majdnem ez is odalett. Jól mentünk, vezettünk 5–2-re, de a harmadik harmad második felében eladott korongokkal, kiállításokkal megteremtettük az esélyt a vendégeknek, akik éltek is vele, bravúrral egyenlítettek. A hosszabbításban aztán Ladányi Balázs bombája döntött. Elégedettek mégsem lehettünk. A két pontot megszereztük, de egyet adtunk a bécsieknek, akik ugyan nem közvetlen riválisaink, de ha már a playoffra tekintek, az ilyen „három gól előnyös” meccseket simán kell behúznunk. Tanulnunk kell ezekből a hibákból, ha még előrébb akarunk lépni. Márpedig akarunk, ez nem lehet vita tárgya.

A Jesenice elleni idegenbeli meccsre szintén nagyon készültünk, a Ljubljanához hasonlóan náluk is gondok vannak. Az efféle összecsapásokra könnyen rásütjük, hogy kötelező a győzelem. Viszont a sok probléma mellett reálisan nézve nekik is sokkal inkább ellenünk lehet keresnivalójuk otthon, mint az osztrákok klubok ellen. De nem hagytunk esélyt a szlovénoknak, az egész meccsen jól védekeztünk és eredményesen támadtunk. Végre ismét nyertünk idegenben, amire emberemlékezet óta nem voltunk képesek.

A mérkőzés után szokatlan módon nem utaztuk haza, hanem Bledben aludtunk. Így nem kellett a következő mérkőzés helyszínére, Klagenfurtba oda-vissza utaznunk, hanem készülni és pihenni tudtunk. Ezért is volt különösen fájó, hogy nagyon sima vereséget szenvedtünk. Nem tudtunk élni azzal a lehetőséggel, amit a klubvezetőség megteremtett nekünk, ezt sajnáltuk leginkább. A mérkőzésről csak annyit, a pontokra ellenfelünknek is nagy szüksége volt, mi pedig rengeteg kiállítással segítettük őket győzelemhez. Teszem hozzá, sajnos. Nincs mese, stabilizálni kell a formánkat, nem lehetnek ilyen szélsőséges eredményeink, hogy egyszer hatot ütünk, két napra rá meg ugyanannyit kapunk. A továbblépéshez pedig egyértelműen arra van szükségünk, hogy idegenbeli játékunk feljavuljon.

Azért jó, hogy a mostani beszámolóm végére egy győzelem maradt. A Zagreb ellen azért volt fontos a siker, mert legutóbb megelőzött minket a tabellán, most azonban visszakerültünk elé. Masszív csapatot tudunk megverni, amely győzött már Fehérváron is. Megint összeálltunk elöl és hátul, ennek aztán nem is maradt el az eredménye.

A Linz ellen bizony jól jött a szurkolás

2010. jan. 5. 10:49 - írta kovacscsabablog Ahogy szoktak, edzésekkel és mérkőzésekkel teltek az ünnepek ezúttal is. Élsportolóként, profi jégkorongozóként azonban tudomásul kell vennünk, nincs leeresztés, nincs megállás, a családtagokkal, barátokkal pedig jóval kevesebb időt tölthetünk együtt ilyenkor, mint az átlagemberek. Legyen akár Karácsony, akár szilveszter. Az eltelt évek során ehhez már volt időnk hozzászokni, nem hiszem, hogy valamelyikünknek is különösebb problémát jelentene. Most annyival azért szerencsésebben jött ki a sorsolás, mint egy évvel korábban, hogy legalább december 25-én otthon tudtunk lenni. Előző évben akkor pont úton voltunk… Másnap, 26-án már edzésünk volt, csakúgy, mint az ünnepek közötti napokon, 27-én pedig Zágrábban, míg 29-én Grazban volt jelenésünk.

Január elsején is bajnokin kellett pályára lépnünk, méghozzá újra hazai közönség előtt. Nem először nyűgözött le bennünket szurkolóink szeretete, akik az év első napján is ott szorítottak nekünk. Sokszor elgondolkodtam már azon, milyen szerencsések vagyunk, hiszen kevés magyar csapat, legyen szó akármilyen sportágról, büszkélkedhet ilyen kitartó és lelkes táborral, mint amilyen a fehérvári. Talán néhány focicsapatot lehetne bevenni a sorba, és persze a veszprémi kéziseket. De a mi közönségünk is abszolút versenyképes velük, gyakorlatilag mindig telt ház előtt játszunk, arról nem is beszélve, milyen hangulatot tudnak varázsolni. Ennek tudom be, hogy itthon jóval eredményesebbek tudunk lenni, mint idegenben, ők tényleg szinte plusz játékosként vannak ott velünk a jégen.

Bizony, a Linz ellen is jól jött a drukkolás, hiszen 0-2-ről kellett felállnunk, egy kiváló gárdával szemben. A közönségünk kétgólos hátrányban is nyomta a csapatot, ilyenkor egyszerűen nem adhatja fel egyetlen játékos sem. Ilyen közönséget bizony nem lehet becsapni, őket ki kell szolgálni. Ha vezetünk két góllal, akkor sem állhatunk le, újabb gólokért kell hajtanunk, bár ennek megvan a maga veszélye, hogy elviszi a lendület a csapatot, a védekezésre kevesebb figyelem marad. Volt erre is példa.

Amikor meg vesztésre állsz, mint a Linz ellen, menni, ütközni, lőni, akarni kell, és az meghozza az eredményt. Ha mégsem, akkor is emelt fővel hagyhatod el a pályát, mert annál nincs fontosabb, hogy ne okozz csalódást a szurkolóknak. Bízzanak benne és benned: legközelebb majd sikerül javítani. Szerencsére, az év első mérkőzésen nem kellett a következő találkozóra várni, hiszen Palkovics Krisztián két góljával sikerült kiegyenlítenünk, a szétlövésben pedig mi voltunk a jobbak. Jól kezdődött az esztendő, soha rosszabbat…

Vasárnap már Salzburgban volt jelenésünk, ahol hagyományosan nem sok babér terem nekünk. Ezúttal sem volt másként, bár a dolgok kicsit máshogy alakultak, mint szoktak. Na nem az indulásban volt változás, ugyanúgy reggel hét-fél nyolc körül startoltunk Székesfehérvárról, mint máskor. Ilyenkor délelőtt már nem lehet edzést tartani, ráadásul szinte egész nap a buszban ülünk. Most viszont időben odaértünk Salzburgba. Tudtunk egyet sétálni, át tudtuk mozgatni magunkat. Jó meccset játszottunk az osztrákokkal, és hiába kaptunk ki hárommal, állítom, mezőnyben nemhogy kiegyenlített volt a játék, hanem mi domináltunk. Több akciót vezettünk, így több lehetőségünk, kapura lövésünk is volt, a salzburgiak azzal nyertek, hogy jobban játszottak emberelőnyben, a kapu előtt pedig határozottabbak bizonyultak nálunk. Sok okunk azonban nem volt az elkeseredésre: a legjobb salzburgi mérkőzésünket játszottuk.