Sajnáljuk, hogy nem ünnepelhettünk együtt

Sajnos nem sikerült a feljutást kiharcolnunk: pénteken este elvesztettük a szlovénok elleni döntőnek bizonyuló mérkőzést. Három napot aludtam már a történtekre, ennyi talán kellett is, hogy higgadtan és pontosan tudjam értékelni a ljubljanai eredményünket.

A vb-re nagyon sokat készültünk, célunk természetesen az A-csoportba való visszajutás volt, de azért óvatosabban álltunk a kérdéshez, mint sokan a közelünkben, akik már a vb-rajt előtt az utolsó, szlovénok elleni csatát várták. Ellenben mi úgy voltunk vele, odáig el kell jutnunk.

A dél-koreaiak elleni vb-rajton kissé idegesen kezdtünk, érezhetően nagy volt a várakozás a csapattal szemben. De behúztuk a találkozót, megvolt a sikeres kezdés, jöhetett a folytatás.

A szlovénok mellett előzetesen a lengyelek és a britek is nehéz diónak ígérkeztek, hiszen előbbieket sohasem vertük meg tétmeccsen, utóbbiakat igen, de mindig megszenvedtünk ellenük. A lengyelek elleni 6–0 nem a két együttes közötti valós különbséget mutatta, bár jobbak voltunk, de nem ennyivel. Védők, csatárok kivétel nélkül jól védekeztünk, Hetényi Zoli pedig elkapta a fonalat. Ez a siker megnyugtatta a csapatot.

A horvátok ellen megmutatkozott a különbség, kötelező győzelem volt, de meg kell említsem, hogy hiába volt nálunk gyengébb az ellenfél, azért hatvan percet tulajdonképpen hiba nélkül játszottunk le, ami ugyancsak erőt adott.

A szlovén–brit mérkőzést tévén néztük meg. Azon is megállapíthattuk, hogy a britek ezúttal is erősek. Amit aztán a saját bőrünkön is tapasztalhattunk. Küzdelmes mérkőzés volt, amelyen kevés hibával játszottunk, helyzeteinket pedig jó százalékkal használtuk ki. Hetényi megint jól védett, így esélyeshez méltóan végül tényleg eljutottunk a szlovénok elleni döntő találkozóig, amit jól felkészülve, önbizalommal telve vártunk.

Azt viszont ne felejtsük el, a szlovénok még így is esélyesebbek voltak nálunk. Hazai pályán voltak, nem nagyon tudunk még nyerni ellenük, és a ki-ki meccsekben is nagyobb a tapasztalatuk. Nekünk, idősebbeknek ez volt a harmadik, feljutásról közvetlenül döntő ütközetünk, de sokaknak csupán az első. Még így is éreztem azonban az esélyt, hogy most elkaphatjuk őket.

Gyorsan be kellett azonban látunk, nem tudjuk érvényesíteni elképzeléseinket. Ideges mérkőzés volt az első másodperctől kezdve, a szlovénokon is éreztem a várakozások miatti feszültséget, a gyors gól viszont megnyugtatta őket. Azon még sikerült túltenni magunkat, egyenlítettünk. Küzdelmes volt a találkozó, de kis zavart éreztem a sorainkban, ami később megbosszulta magát. Visszagondolva, a második harmad kulcsfontosságúnak bizonyult.

Sok kiállítást kaptunk, amit nem varrnék egyértelműen a játékvezető nyakába – bár érezhetően túlságosan könnyen szórt ki minket, ellenfelünk megkapta a hazai pályát –, inkább azt mondanám, hogy megadtuk neki az esélyt arra, hogy leküldjön minket. Egy kicsivel nagyobb odafigyeléssel azonban nem kellett volna ennyi büntetésnek összejönnie. Emberhátrányban kevesebb játékos volt fent a jégen, a sérült Tokaji Viktor eleve hiányzott, Ennaffati Omart pedig tízperces fegyelmi miatt vesztettük el. A csapat rutinosabb emberei ekkor olyan terhelést kaptak, ami a harmadik harmadban ütött vissza.

A záró résznek egygólos hátránnyal vágtunk neki, 2–1-re vezettek a szlovénok, ami nem a világ vége, de fáradtan már nem volt erőnk megújulni. Még egy utolsó, nagy rohamra indulni. Ráadásul jött két hiba, amelyekből a házigazdák biztosították sikerüket.

Rendkívül csalódottak voltunk a találkozó után. Végig keményen dolgoztunk, a tornára úgy utaztunk ki, hogy meglesz, meglehet az eredménye. A torna tanulsága: van még mit tanulnunk, van hová fejlődnünk. Ehhez azonban idő kell. A szapporói csapat sem egyik pillanatról a másikra állt fel, hanem hosszú évek során csiszolódott össze. Azóta cserélődtek a játékosok, sok év, több ilyen torna kell, hogy megint sikerüljön a feljutás. De még ahhoz is, hogy egyáltalán megadjuk magunknak az esélyt erre. Egyrészt, hogy a torna előtt erről lehessen beszélni, ezt célként megfogalmazni, másrészt, hogy a vb sorozatmeccseit bírva el is jussunk odáig, hogy egy lépés válasszon el minket a feljutástól.

A végére hagytam, pedig illett volna ezzel kezdeni: szurkolóink megint kitettek magukért, csodálatosak, fantasztikusak voltak. Ők nemcsak A-csoportos szintet képviselnek, hanem a legjobbak közé tartoznak. Ha nem egyenesen a legjobbak! Nekik köszönhetően Ljubljanában egész végig hazai pályán érezhettük magunkat, még a szlovénok elleni döntőben is. Rengeteg szeretetet kaptunk tőlük, sajnáljuk, hogy nem ünnepelhettünk együtt. Bár végtelenül hálásak voltak a második helyért is, megtapsoltak minket.

Májusban pihenőnket töltjük, legfeljebb egyénileg tartjuk majd magunkat karban, aztán jönnek a tárgyalások a folytatásról, már akinek lejárt a szerződése – nekem is –, hogy június elején újra edzésre jelentkezzünk. Hosszú szezon van mögöttünk, nagyon jól jön majd az előttem álló egy hónapos feltöltődés. Próbálom a legtöbbet kihozni belőle, mert reményeim szerint a rám váró szezon is hasonlóan mozgalmasan alakul…

A skalpunkra fognak vadászni

Vége a felkészülésnek, letudtuk a két mérkőzésünket, megvan a végleges utazó keret – nincs más hátra, minthogy útnak induljunk: irány Ljubljana!

A múlt hét pénteki egynapos pihenőnket követően a hétvégi két felkészülési mérkőzésen azt kaptam magunktól és az ellenfeleinktől is, amit nagyjából vártam. Az osztrákok és a norvégok is kiváló játékerőt képviselnek, annak ellenére, hogy egyik csapat sem a legjobb keretével érkezett. Az osztrákoktól hiányoztak az EBEL-döntőben érintett linzi és salzburgi játékosok, a norvégoktól meg a fél csapat, amely ott lehetett a téli olimpián.

A két találkozóban az volt a közös, hogy inkább „munkás” meccsek voltak. Brusztoltunk rajtuk, a technikás részek ezúttal kevésbé működtek, nem igazán brillíroztunk. Különösen szombaton, mert a vasárnapi meccs azért már jobban sikerült. A kemény alapozás után azonban erre számítani lehetett. Erővel mindkét mérkőzést jól bírtuk, a védekezésünkkel sem volt különösebb gond, biztosan álltunk a lábunkon, támadásban viszont egyértelműen több kell, de maradt is bennünk tartalék. A célnak tökéletesen megfelelt a két felkészülési mérkőzés a Pannon Hoki Gálán, ahol jó volt magunk mellett tudni ismét szurkolóink biztatását. Remélem, Ljubljanában sem szenvedünk hiányt a szeretetükből…

És akkor el is érkeztünk a vébéhez. Pénteken reggel indulunk, szombaton már az első meccsünket játsszuk, Dél-Korea az ellenfelünk. Egy ilyen tornán az első mérkőzésen mindig nagyobb a feszültség, át kell esni a premieren. Hiába lesz többünknek már a sokadik premier… Remélem, győzelemmel és jó játékkal jövünk ki a mérkőzésből, így a Lengyelország elleni, nehezebb feladatnak ígérkező találkozót vasárnap már erről az alapról kezdhetnénk el.

Ahogy hallom és hozzánk is eljutnak a visszajelzések, szinte mindenki az utolsó összecsapásról, a szlovének elleni mérkőzésről beszél, amely valószínűleg a feljutásról dönt. Azt kérdezik, hogy ott mi lesz, sikerül-e nyernünk a házigazdákkal szemben, meglesz-e a feljutás? Én nem szaladnék ennyire előre, hiszen el kell jutunk odáig, hogy mindez életszerű kérdésként fogalmazódjon meg. Teszem azt, nekünk és a szlovéneknek is hoznunk kell addig a mérkőzéseinket, hogy kvázi döntőt vívhassunk a feljutásért. Én sokkal inkább szeretek lépésről-lépésre haladni. Legyünk túl mindenekelőtt a dél-koreaiakon, a folytatásról majd utána érdemes beszélni. De akkor is legfeljebb a másnapi, lengyelek elleni találkozóra koncentrálok.

A ljubljanai tornán arra készülünk, hogy – mint az A-csoportból kiesők – mindenki ellenünk akarja megmutatni magát, a legjobb formáját. Leginkább a mi skalpunkra fognak vadászni. Tudom, hiszen ezzel mi is így voltunk a divíziós vébéken – a riválisok miért lennének mások?

Izgalmas hét vár ránk. Elsőként a sikeres bemutatkozásban bízom, hogy aztán ebből lesz-e több is, tudunk-e ismét nagy örömet szerezni magunknak és minden elismerést megérdemlő szurkolóinknak, az majd elválik.

A divízió I-es világbajnokságról további információk itt találhatóak.

Győzelmekkel köszönnék el

A bajnoki siker után néhány napos pihenőt kaptunk csupán a feltöltődésre, amelyet mindannyian máshogy használtunk fel. Volt, amelyikünk elutazott, én azonban inkább otthon maradtam. Sok egyéb teendőm akadt és családdal is szerettem volna minél több időt eltölteni, mielőtt ismét elszólít a kötelesség. Igazán ránk fért egy kis pihenő, hiszen fizikailag sokat kivett belőlünk a szezon és a válogatott miatt még sokat leszünk távol ebben a pár hétben. Azt azért hozzátenném, a pihenést sem szabad úgy elképzelni esetünkben, hogy akkor feltettük a lábunkat és napokra  vízszintbe helyeztük magunkat. Bizony, nálunk még a szabadság sem múlhat el a napi kis testmozgás nélkül, így a pihenésünk igazán aktív volt.

A válogatottban a felkészülést Székesfehérváron kezdtük el, ahol három napon keresztül pokolian kemény munkát vezényelt Ted Sator. Napi három komoly kondiedzéssel terheltek minket, ami után kimondottan jólesett a kétnapos szünet húsvétkor.

A folytatásra már Káposztásmegyeren került sor, ahol ismét három napig, már egy megfogyatkozott kerettel készülhettünk. Továbbra is a mennyiségi munkán volt a hangsúly – én szerdán speciel a nyolcvanperces edzés után még egy órát kint maradtam a kapusokkal. Ezt a mezőnyjátékosok felváltva tették, szerdán éppen rajtam volt a sor, a többiek addig a konditeremben „vezettek le”. Majd lazításképpen szépen visszafutottunk a hotelig…

Ismét a Ramada lát minket vendégül, és tényleg fantasztikus kiszolgálásban részesülünk. Remek hely, bár a fárasztó napi tréning után kevésbé  tudjuk élvezni a szolgáltatásokat. Napközben a két edzés között szusszanunk egyet, este meg alig várjuk, hogy ágyba kerüljünk. Az időnkbe beleférne, hogy szórakozzunk is egy kicsit az élményfürdőben, ha már ilyen közel van hozzánk, ám az energiánkba már kevésbé. Szerda este azért lenéztünk páran a medencetérbe, de tényleg csak egy kis időt töltöttünk el ott.

Bízom benne, hogy a felkészülésen elvégzett sok fizikai munka után tudunk majd regenerálódni a hétvégi Pannon-kupára, és gördülékeny lesz a csapatjáték, nem pedig görcsös a fásultság miatt. Szeretnénk játékba lendülni, és jó lenne sikerélményt szerezni, nem beszélve arról, hogy jó meccsekkel, győzelmekkel köszönnénk el a magyar szurkolóktól, mielőtt elutazunk Ljubljanába a vb-re.

Fradira és világbajnokságra alapozva

A szezonra letudtuk az EBEL-ben való szereplésünket, most szokatlan módon másfél hétig meccsek nélkül telnek a napok, mielőtt bekapcsolódnánk a magyar bajnoki küzdelmekbe, illetve megkezdenénk a felkészülést a válogatottal az áprilisi világbajnokságra.

Mindenek előtt néhány gondolat erejéig visszatérnék az EBEL-negyeddöntőnkre, amely ugye a csapat első rájátszásbeli szereplése volt, és amelyre a gerinc, velem együtt, már három éve olyan nagyon várt. Ellenfelünk, a Vienna nem tűnt legyőzhetetlen csapatnak. Sőt, kifejezetten örültünk, hogy távolságban hozzánk közel eső ellenfelet kaptunk. Azzal persze tisztában voltunk, rutinos NHL-s játékosok alkotják a rivális keretét, első két soruk pedig kifejezetten erős. Arról nem is beszélve, volt verekedős meccsünk velük, úgyhogy a parázs hangulat eleve adott volt. Mi abban bíztunk, hogy nekünk négy jó sorunk van, így egy sorozatban, ahol kétnaponta kell pályára lépni és jöhetnek a túlórák, a fizikumnak is döntő szerepe lesz, lehet. Ezt pedig négy sorral könnyebben veszi egy csapat, mint kettővel.

Az első, bécsi mérkőzésen a papírforma ellenére meg tudtuk lepni őket. Első ausztriai győzelmünket arattuk a szezonban, a legjobbkor kezdtük el. Nem becsültek le miket az osztrákok, legalábbis nem éreztem rajtuk, de nyilván másra számítottak. Idegesen játszottak, kapkodtak, és hiába kaptak a bíróktól nagyon erős hazai pályát, meglepetésre nálunk volt az előny az első mérkőzés után.

A második összecsapáson, Székesfehérváron nagy csatában kikaptunk, de csak a hosszabbításban adtuk meg magunkat egy olyan mérkőzésen, amelyen ugyanúgy szintén bármi megtörténhetett volna, mint az első találkozón. Akkor nekünk, ezúttal nekik jött össze a győztes gól. Mint egy vérbeli play off-találkozón.

A harmadik meccs sajnos nagyon egyszerűen alakult, ott egy törést éreztem a csapatunkban a két nappal korábban elvesztett hazai összecsapás miatt. Az valahogy bennünk maradt, nem tudtunk rajta túllépni. Hozzátartozik azonban, hogy a Vienna sokkal jobban dolgozott emberelőnyben, mint addig, és így könnyebben érvényesítette a papírformát.

A negyedik mérkőzésen, a Székesfehérváron elszenvedett vereség igazán fájó volt. Azt bánom a leginkább a rájátszásban, hogy a két hazai meccsünket elveszítettük, pedig kitartó és lelkes szurkolóink igazán megérdemeltek volna legalább egy sikert. Elöl-hátul, az emberelőnyös és az emberhátrányos szituációkban ellenfelünk fölénk nőtt, de nekünk ezzel az egész alapszakasz során gondjaink adódtak. Itt aztán ki is jöttek.

Az ötödik, záró mérkőzésre Bécsbe úgy utaztuk el: életben maraduk vagy kiesünk. Az utolsó sanszunk volt. Bizonyítani akartunk magunknak, szurkolóinknak, több van bennünk, mint amire a két sima vereségből következtetni lehet. Rendkívül izgalmasan alakult a mérkőzés, bárki nyerhetett volna, de leginkább mi, sajnos a hajrában a bécsiek egyenlítettek, majd a túlórában egy fórt kihasználva nyertek is.

Most volt pár nap pihenőnk, a keddi utolsó EBEL-meccsünk után vasárnap edzettünk először. Már ránk fért egy kis lazítás, sűrű volt a program. Azért a lazítást kéretik nem szó szerint érteni, én speciel éppen házépítés közepén járok, úgyhogy sok mindent kellett intéznem. Mert a hoki az első, a többi csak utána jön.

Az elmúlt napok során volt lehetőség, hogy gondolatban átértékeljük a mögöttünk hagyott időszakot, és ráhangolódjunk a még ránk váró feladatokra. Most jön egy kis alapozó időszak, amely már a bajnoki döntőre, de még inkább a világbajnokságra adhat alapot. Fizikálisan biztosan kemény napoknak nézünk elébe. A bajnoki elődöntőben a Ferencvárossal játszunk, majd utána jöhet a döntő. Biztosíthatok mindenkit, nemhogy a döntőben, de már az elődöntőben sem becsüljük le az ellenfelünket, maximális koncentráltsággal és erőbedobással lépünk a jégre. Azért sem vehetjük félvállról ellenfeleinket, mert hiszem, ellenünk mindenki meg akarja mutatni magát, de nagyon, ez lehet nekik a szezon csúcspontja, így a legjobbjukat nyújtják majd.

Mi, a Volán magyar játékosai napi szinten vagyunk képben az OB I-ben, korábban a Mol-ligában történtekről, hiszen volt klubtársaink, válogatottban számításba vett barátaink játszanak a különböző csapatokban. Az eredményeken túl tőlük is kaptunk információkat, most majd ellenfélként is megmérkőzhetünk velük. Állítom, talán minden fehérvári társam nevében is: találunk magunknak kihívást ezekben a párharcokban.